A legtöbben nem tudják, hogy mennyire rabságban tart bennünket a félelmünk. Azt gondoljuk, hogy mi irányítjuk az életünket, azt gondoljuk, hogy a döntéseink szabadok és nem befolyásol senki és nagyon tévedünk. Egyik legnagyobb ellenségünk, aki láthatatlan és úgy lopakodik hozzánk, mint a köd, az a félelem. Már gyerekkorban belenevelik a felnőttek a gyerekekbe a félelmet, ezzel próbálják befolyásolni és irányítani őket, ami nem felnőtt dolog, hanem sajnos nagyon gyerekes. Hallottuk ezeket, hogy „kivágja a nyelvedet, elvisz, odaadlak stb.” És ezek a felnőttek kell gyerekeket neveljenek. Amikor elgondolkodunk a gyermekagresszión az iskolában vagy bárhol, akkor minden tanár, tanító tudja, hogy otthonról hozzák legtöbbször. Belenevelődik a gyerekekbe és egyik generáció adja tovább a másiknak.
Az a meglátásom, hogy a felnőtt társadalom nagy része gyerekes. Tudnak ugyan néhány dolgot, ami szükséges a túléléshez, mint dolgozni, autót vezetni, vásárolni meg hasonlók, de a nagyon fontosak, mint időt tölteni a legfontosabbakkal, arról azt hiszik, hogy elég az egy hetes nyaralás a román tengerparton, kb. 10 darab fagyi és egy napszemüveg.
Már rég nem a túlélésre kell hajtsunk, hanem az érzelmi fejlődésre és a bölcsesség továbbadására. De ezektől félünk, mert jórészt nem kaptuk meg mi magunk sem, és irányíthatóvá válunk akkor, amikor egyetemet választunk, amikor társat, amikor célt magunknak, és gyakorlatilag ha beengedjük akkor életünk minden részét átszövi. A munkahelyválasztásban, ha egyáltalán választani tudunk, az nem fontos, hogy mi tesz boldoggá, hanem csak az fontos, ami jövedelmez. Akkor ott van a jövőtől való félelem: a „ mi lesz?”
Elmenni messzi országba, mert „itt nem lehet megélni” jelszóval: ez van, akinek bejön. DE sokan murkot szednek egyetemi végzettséggel a modern rabszolgatartó rendszer valamelyik fejlett országában, amit bálványoznak, de igazából rabszolgaként tart. Tehát nagyon nagy méreteket ölt a jövőtől való félelmünk, befolyásol, és ha csak rövidtávon gondolkodok, akkor elég rossz tanácsadó tud lenni. Mindig, amikor félünk, megrövidítjük az életünket, mert a félelem az öl. És nemcsak lelkileg, hanem fizikailag is, a szervezetünkre is rossz hatással van. Ezért lenne jó „felnőni” és örülni a jelen pillanatnak. Ezt nagyon elfeledjük és a jövőről álmodozunk. Értékelni kellene a most-ot, annyi örömet tud adni, ezek a hétköznapok kis arany percei: egy jó tea vagy kávé egy jó emberrel, egy pohár friss víz, egy séta. És akkor már azonnal magunknál vagyunk. Próbáljuk ki!