Hisz’ ma is ez a kérdés: ki vagyok én, mi a célom? Sok fiatal nem tud erre választ, és nem pusztán azért, mert fiatal. Egyfelől nincs, aki megtanítsa őket a hagyományra, mely azonosságunk része. Kihalt a bölcsesség társadalmunk nagy részében, pedig azokban az ősi kultúrákban, amelyek hozzátettek valamit az emberiség történetéhez, ott az idősekre mindig felnéztek, ők voltak a tapasztalat és a bölcsesség forrásai, hozzuk mentek a fiatalok tanácsért, hogy az életük fontos szakaszaiban hogyan járjanak el. És ezek az emberek a családjukon belől és néha kívül is ellátták jó tanáccsal a fiatalokat. És így volt egy tapasztalati alap, amire fel lehetett építeni a következő generáció életét. Sajnos ez már nincs meg, vagyis nagyon sokat csökkent, mert sok idős ember letért a bölcsesség útjáról és élettapasztalatukat a műanyag poharas pálinkában élik ki és ezt a tudást adják tovább.
Nos, a következő generációnak élete még silányabb, mert ők már reggel 7-kor beveszik az adagot, mert boldogtalanok, és ezzel milyen tudást tudnának tovább adni? Semmit. Vagy bár semmit adnának, inkább tovább adják a szenvedést a családtagjaiknak és ezek az emberek hozzászoknak ehhez, és egy idő után sajnos „természetes” lesz, hogy ennyire rossz az élet és még azt is gondolhatjuk, hogy megérdemeljük.
Pedig ez nem igaz. Senki nem érdemli meg, hogy bármilyen bántalmazó kapcsolatban éljen. Senkit nem teremtett Isten boldogtalanságra, főleg úgy, hogy ezt valaki mástól kelljen elviselnie vagy szenvedje. Az ilyen kapcsolatból ki kell lépni, ha meg akarjuk őrizni a lelkünk és testünk egészségét. Mert nem vagyunk szenvedésre utalva és boldogtalanságra sem.
A mindenkori képmutatókat „viperafajzatnak” nevezte Keresztelő János, mert beléjük látott és vannak olyan viperák, akik nem fognak változni, őket jó messziről el kell kerülni. Bizonyos embereknek nincs helye az életünkben azért, hogy ne mérgezzék azt. Nem akartak változtatni, színlelni akartak csak. Az igazat megmondani korunkban tanulni kellene, de egyre kevesebben tudják ezt tanítani. Ezt is tanulni kellene valahogy. Prófétaiskolákra van szükség. Lenne szükség. Persze, könnyebb másnak utat mutatni, mint az úton járni, magunknak elkerülni a csapdát, hogy belekapaszkodjunk vélt bizonyosságainkba. János kortársai abba kapaszkodtak, hogy Ábrahám gyermekei, mi pedig abban, hogy a második választott nép a katolikusok bandája vagyunk. Ma ez nem elég alap az egyértelmű identitásra, hiszen muszlimok, keresztények és zsidók mind Ábrahám gyermekei vagyunk. Lehet persze, hogy ez nem is olyan nagy baj, mind gondoljuk. Lehet, hogy eljött a kor, amikor épp ezt fedezzük fel, hogy mennyi közös van bennünk. De ezt csak kevesen tudják megtenni, csak azok akikben kinyílt a lélek. Lehet, hogy az új adventben nem csak a Fiút kell várnunk, hanem az Atyát is. S nemde: én és az Atya egy vagyunk?
Zsolt atya