Azon gondolkodom, hogy milyen lesz karanténban a feltámadás, amikor senki nem lehet jelen a szentmisén, amikor hiányozni fognak bizonyos megszokott szertartások, sok ismerős ember és arc. Elsőre biztosan nem lesz könnyű senkinek sem, hogy közösségben nem ünnepelhetünk. De meg kell értenünk, hogy most a szeretet parancsa mindent felülír, hiszen aki szereti felebarátját az nem „koslat”, hanem otthon marad, mert most ezt követeli meg a szeretet. Mindannyiunknak tudatosítania kell, hogy a lemondásnak ezekben a napjaiban, heteiben azért kell otthon maradni, hogy legalább nyáron tudjunk kijönni majd a falak közül.

Milyen érdekes, hogy húsvét eddig is arról szólt, hogy kijöjjünk a falaink közül, mégis csak kevesek lelkében történt meg az igazi feltámadás. Hiszen a húsvét lényege éppen az, hogy lehetőségünk van lebontani a falainkat, a külsírunkat, amibe begubóztunk, s ahová legtöbbször nem mások zárnak be, hanem mi zárjuk be magunkat. Kilépni az önmagunk által életnek mondott világunkból, ahová nem engedtünk be embereket, vagy jó esetben is csak néhányat. A húsvétban viszont az a lényeg, hogy nem zár ki senkit, nincsenek különbségek.

Most otthon ülve újabb lehetőségünk nyílik lebontani a falainkat, ami elválasztott egymástól – például azt a falat, amikor csak én voltam a fontos, amikor úgy hoztam meg döntéseket, hogy nekem legyen jó, amikor csak az számított, hogy én mennyit keresek, vagy hogy az én kényelmem érvényesüljön. Továbbá az elpazarolt időm falát, amikor azt mondtam szeretteimnek, hogy nem érek rá, mert túl fáradt vagyok, vagy más kifogást találtam, még akkor is ha az igaz volt. Mert az idő a legfontosabb, aki ebből tud adni, az – úgy gondolom – egyre közelebb jár az igazi feltámadáshoz. Akkor is, ha ezt az otthonában ülve kell idén megünnepelnie. Ugyanakkor ebben az időszakban megnézhetem, hogy hányan szomjazzák, vagy szomjazták eddig is a szeretetemet, hány embert nem vettem észre, hány rokonom, barátom neve csak karácsonykor esetleg húsvétkor vagy legrosszabb esetben szilveszterkor jutott eszembe. Hányukat tudtam le egy-egy közös üzenetbe küldött képpel, aminek gyakorlatilag semmi jelentősége nincsen sem égen, sem földön.

Gyakorlatilag eddig is karanténban éltük meg a feltámadást, csak most bent a szívünkben is lehetőség lesz más emberként lépni ki onnan, mikor mindez lejár. És ez nagyon fontos! A saját falainkat, saját karanténjainkat kell lebontanunk mások előtt. Ha mindez lejár és én ugyanúgy fogok élni, ahogy eddig, ha nem veszem észre, hogy az életem ajándék, s nem használom fel magamnál valami nagyobbra, akkor még mindig magamat istenítem. Ha nem rombolom le kőszívemet, soha nem fogom megérteni, hogy miről szól az életem.

Hiszen kár csak azért elmenni a szentmisére, hogy ne legyek otthon. Oda azért kell menni, mert az életem története nem csak rólam szól, hanem valami többről, ami fölöttem áll. Úgy érzem, hogy a nyitott szív mindannyiunk feladata. Akkor lesz igazi feltámadás, ha magam körül nem ellenségeket, hanem barátokat látok. Azt gondolom, hogy mi most emberségből vizsgázunk, hogy saját falaink közül ki tudunk-e lépni, hogy valóban húsvét legyen akkor is, ha az idén mindenkinek otthon lesz az ünnep. Mert idén otthonom lesz a húsvétom, az otthonom lesz a feltámadásom, az otthonom lesz a szeretetemnek a jele. Éljük meg végre úgy húsvétot, hogy ne egy hagyomány, ne egy régi szokás legyen, hanem valami teljesen új, amikor ki tudjuk tárni a szíveinket. Aki ezt életében legalább egyszer átélte, vagy át fogja élni, az tudja, hogy mi a húsvét.

A kedves testvéreknek kívánok egy olyan húsvétot, amikor falak fognak leomlani bennünk, hogy amikor újra találkozhatunk, akkor egymás szemében a barátot és a testvért lássuk.

Kovács Zsolt – plébános

Scroll Up