Nagyon sok ember szereti a tudományos fantasztikus filmeket amelyek pl. az időutazásról szólnak és amelyekben új dimenziók nyílnak meg a szemünk előtt vagy legalább a gondolataink előtt és serkentik azokat gondolkodásra, előrelépésre, ezekben legalább képzeletben csatangolhatunk a múltban vagy a jelenben. Lelkileg mégis sokan a múlthoz ragaszkodnak, abban élnek és így teljesen elsikkad a jelen: csak fizikailag vannak a jelenben de gondolatokban, érzésekben és elképzelésben még mindig a múltban ragadtak. „Az én időmbe jobb volt” ember elég sokszor le van ragadva a múltban, mert ott érezte magát „mindenhatónak” vagy sikeresnek, illetve ott „szolgált” valakinek, vagy egy rendszernek az árnyékában, és azzal érezte teljesnek az életét, hogy valamikor „kitűnt” a többiek közül. Ez nagyban igaz azokra akik sokszor éltek le egy életet a „vallás” árnyékában, persze igazából közük nem sok volt hozzá, mert lelkileg egy lépést sem voltak hajlandóak előre lépni, inkább arra kellett nekik az egész vallás dolog, hogy a saját életükben lévő problémákkal ne foglalkozzanak hanem az alatt „szűzmáriást” játszanak. Ilyen szinten lehet használni a vallást drogként is, de ez teljesen az ellentéte annak mint amilyen hatást el kellene az életünkben érjen. Mint nyitottságra, szeretetre, elfogadásra és arra nevelnie, hogy úgy éljünk, hogy ne a félelem legyen az életünk központi vezérelve, hanem a szeretet. Ameddig gyilkoljuk a természetet, dobáljuk el a szemetet, bezárkózunk a négy fal közé és nem nézünk fel a csillagokra addig annyira magunk körül forgunk és annyira nem érdekel más, hogy a saját önzőségünk bálványimádói vagyunk. Sok ember élete forog akörül, hogy utálnak másokat, hogy valaki ellen vannak, aki szerintük nem megfelelő. Ez nagyon beteges életvitel, mert nincs köze a valósághoz. Ez nagyon igaz sokszor azokra akik magukat vallásosnak gondolják mert azt hiszik, hogy miközben életidegenül élnek, sterilen „imádkoznak”, útálnak másokat, és közben azt hiszik, hogy az Isten mellettük áll. Zsebre akarják tenni, de egyszer úgyis kiderül, hogy ez nem így megy. Én hiszem azt, hogy nemcsak a templomba kell imádni az Istent, hanem az az igazi keresztény aki mindenhol tudja imádni Őt, mert ha lekorlátozzuk a lelkünket a templom négy falára akkor nem látjuk a körülöttünk lévő csodálatos világot, a természetet ami az első templom. Túl kell látni a falakon, merni kell kockáztatni a szeretetben, mert ha nem akkor egyedül maradunk a félelmeinkkel és azok felfalnak. Van remény kilépni innen, egyre több ember ébred fel és látja a valóságot a saját szemével, egyre többen elkezdenek gondolkodni, és rájönnek, hogy lehet az életből többet kihozni, magamat jobban megismerni és amilyen vagyok úgy szeretni, lehet Jelen is lenni.
Zsolt atya