Annak idején, ha valaki azt mondta volna nekem, hogy idáig eljutok valószínűleg kinevettem volna, hiszen még én sem tudtam, hogy hogyan is lesz a jövőben. Isten útjai kifürkészhetetlenek, hiszen mégis eljutottam idáig az Ő kegyelméből.
Ha arra a kérdésre kellene választ adnom, hogy hogyan is éltem meg a szentelésemet, nem igazán tudnék választ adni. Nem azért, mert nem akarok, hanem azért, mert nem tudok. Olyan élmény, tapasztalat, amely szavakba nem önthető: azt ténylegesen meg kell tapasztalni. Viszont az öröm, a meghatódottság és a szeretet, amellyel mindenki körbevett, leírhatatlan, de ezek a szavak fejezik ki részben az átélt eseményeket.
Megtudtam a szentelésem előtti napokban, hogy Csíkszentmárton Egyházközségének tagjai és sokan mások szintén ott akarnak lenni a szentelésemen. Meghatódtam. Nem gondoltam volna, hogy ennyire fontosnak tartják az emberek, hogy itt lehessenek, ennyire fontosnak tartanak. Nem mintha nem érdekelte volna őket a sorsom, vagy az, hogy kispapjuk vagyok, de ennyi törődést azt hiszem Isten után, a nevelőszüleimtől, családomtól kaptam és most megtapasztalhattam a saját egyházközségemtől is. (Kevesen tudják, hogy én is Csíkszentmártoni vagyok, hiszen Szentmárton határában születtem. Eleinte azt hittem, hogy csupán elírták a helyszínt, de végül kiderült, hogy nem.)
A szeretetet, a büszkeséget, a meghatódottságot szinte kézzel lehetett tapintani a levegőben annyira erősen jelen volt. Büszke vagyok, hogy ennek a közösségnek a tagja lehetek, hálás vagyok Isten után, családomnak, keresztszüleimnek, szomszédjaimnak, barátaimnak, régi osztálytársaimnak, s a közösség minden egyes tagjának, hogy velem voltak és együtt ünnepelhettünk, szebbé tették ezáltal ünnepemet. Isten áldjon mindenkit.
Gergely József diakónus