„Nem lehet mindig megtenni amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet!”

A Csíkszentmártonban, nyugdíjas éveit élő pedagógus, Borbáth Erzsébet áldozatos és szeretetteljes munkájának köszönhetően számos csángó gyermek tanulhatott magyarul akik ilyen módon szárnyra kapva maradandót alkottak a magyar nemzeti közösség soraiban is. Erzsike néni példaadó szorgalmát és áldozatkészségét – amellyel lényegesen hozzájárult a moldvai magyarság megmaradásához és gyarapodásához – Áder János, Magyarország köztársasági elnöke Magyar Arany Érdemkereszttel jutalmazta március 31-én.

– Mi volt az a munka amelynek gyümölcseként Erzsike nénit a magyar érdemrend aranykeresztjével ajándékozták meg?

– Óriási meglepetésként ért, hogy engem ilyen magas kitüntetésre javasoltak, ugyanakkor óriási a megtiszteltetés is, hogy egy ilyen hatalmas elismerésben részesültem. Még most sem tudtam feldolgozni igazán, hiszen azt a munkát, amiért a kitüntetést kaptam, azt én nem egyedül végeztem, hanem egy nagyon jól felkészült, lelkiismeretes munkaközösséggel, a csíkszeredai József Attila Általános Iskola munkaközösségével. Továbbá nagyon sok támogatást kaptam Csíkszereda város egyházi, közéleti és kulturális intézményeitől is. Csak így tudott megvalósulni, hogy a Moldvából érkező magyar gyermekek – mert ők, amikor kijöttek Csíkszeredába, nem tudták, hogy csángók, ők úgy tudták, hogy ungurok vagy bozgorok – anyanyelvükön, magyarul tanulhattak. Ezek a gyermekek úgy jöttek ide, hogy moldvai tájnyelven beszéltek. Ki-ki a maga szülőfalujának tájnyelvén. Mondták nekem : „szérik a hasam”. Kérdeztem: „mi történt veled?” És láttam, simogatja a hasát: sérik a hasa azt jelentette, hogy sérelem érte, fáj a hasa! Így beszéltek ezek a gyerekek az én székely nyelvjárásomban de moldvaiasan, még az archaikus nyelvjárást használták. A moldvai magyar gyermekekből, akik 1990 és 2000 között Csíkszeredában anyanyelvükön tanulhattak, mára lett József Attila-díjas költő-író, orvos,tanár,képzőművész,kiváló szakemberek. Az, hogy anyanyelvükön tanulhattak és tehetségeiket kibontakoztathatták, kiváló emberekké formálta őket, akik a nekik rendeltetett helyen, ahová a Jóisten helyezte, ugyanúgy, mint a székelyföldi fiatalok, keresik a megélhetést. Ezt tartom a legnagyobb eredménynek, és ma is azt mondom, hogy bárhol a szórványban ahol csak tenni lehet azért, hogy a gyermekek az anyanyelvükön tanuljanak, tenni kell. A moldvai magyar gyermekek eredményei is ezt bizonyítják. Ezek dokumentumokkal alátámasztott tények.

– Hogyan indult tanítói pályája?

– Nyolcgyermekes családban születtem, ahol én vagyok a legidősebb, így sokat segítettem édesanyámnak a testvéreim nevelésében is. Mivel nagyon szerettem a gyerekeket, már a kezdetektől fogva tanítónak készültem, de úgy ítélték, hogy a zenei képességeim nem megfelelőek ahhoz, hogy tanítóképzőre menjek. Általános és középiskolai tanulmányaimat követően így végül a marosvásárhelyi tanárképző román-magyar szakán diplomáztam le és Gyimesközéplokon kezdtem tanítani a mai gróf Majláth Gusztáv Károly iskolában. Az ott töltött évek alatt lediplomáztam a Babeș-Bolyai Tudományetegyem levelezős magyar szakán is. Márton Gyula professzornál írtam az államvizsga-dolgozatomat, aki moldvai csángó kutató lévén, velem is megismertette a moldvai csángókat. Ezekben az években ismerkedtem meg Borbáth Gusztival is, akit több rendben próbáltam a Gyismesekbe csalni, hogy ott tanítson, de ő már elismert síedző,testnevelő tanár volt a mai Márton Áron gimnáziumban és nem tudta elképzelni, hogy kijöjjön oda. Így én változtattam, és öt év tanítás után Csíkszentmiklóson, majd Csíkszeredában a pionír tanácsnál folytattam a pályafutásomat. Ott ismerkedtem meg Beder Tiborral is, aki később főtanfelügyelőként bedobott a mélyvízbe. Mivel 1979-ben a politika túlzottan rányomta bélyegét az oktatásra is, lemondtam és két lehetőség között választhattam: visszamegyek Csíkszentmiklósra igazgatónak, vagy elvállalom a 11-es számú iskola vezetését, amely akkor két tannyelvű volt. Ez utóbbit vállaltam el. Ez 84-ig tartott, ekkor itt is elkezdődött, hogy a magyar tagozatra is román kollégákat kezdtek kihelyezni, matematikát, fizikát tanítani. Sokat harcoltam, futottam tanfelügyelőhöz, pártbizottsághoz, hogy ezt ne tegyék. Az elején még meghallgattak, de végül csak odakerültünk, hogy lemondtam és osztályfőnökként dolgoztam tovább. Az 1989-es változásokat követően 1990 januárjában visszamentünk az iskolába, hogy elkezdjük a második évharmadot, és engem újra megválasztottak igazgatónak. Hírül kaptuk, hogy a pártkabinet épülete felszabadult, funkcióját vesztette. Mivel mi nagy létszámú iskola voltunk, kérést tettünk le a román kollégákkal együtt a polgármesteri hivatalhoz, hogy beköltözhessünk a pártkabinet épületébe. Kérésünket jóváhagyták, és úgy döntöttünk, hogy a román tagozat a hármas ipari líceumban marad és mi a magyar tagozattal átmentünk a pártkabinet épületébe, amit nagy szülői összefogással iskolává alakítottunk. Magyar iskolává. Március másodikán fel is vettük a József Attila nevet.

– Mikor találkozott először a moldvai magyarokkal?

– A néprajzukkal az egyetemi tanulmányaim alatt már megismerkedtem, de először egy kirándulás során találkoztam egy lujzikalagori asszonnyal, amikor Moldvába utaztunk, hogy meglátogassuk a moldvai írók, költők szülőhelyét Bákóban. Kimentünk a piacra túrót venni. Ahogy ott egymás között magyarul beszélgettünk, megszólított egy néni: „kendek magyarok?” Csodálkoztam. „Münk es magyarok vagyunk Lujzikalagorból” – mondta. Hazafelé szerettük volna meglátogatni ezt a falut, de sajnos egy rendőr meghiúsította a tervünket. Ez 1983 körül történt. 1990. szeptember 9-én Beder Tibor behívatott a tanfelügyelőségre és megkérdezte, mi a véleményem ha az iskolánkba moldvai csángó gyermekek tanulnának szeptember 15-től? Kikerekedett a szemem, mert tudtam, hogy ez nem egyszemélyes feladat, meg kell hogy beszéljem ezt a pedagógus társaimmal. Tudtam milyen helyzetben vannak a moldvaiak. Olvastam Cs. Gyimesi Évának egy nagyon szép írását is, amelyben egy moldvai csángó kislány „dirigintájához” írt levelét idézte, aki román betűkkel, magyar nyelven leírta, hogy milyen nehéz helyzetben vannak ők és milyen sokan hagyják abba tanulmányaikat, mert nem tanulhatnak anyanyelvükön. A levél nagyon meghatott. Vállaltam, hogy beszélek a pedagógustársaimmal és még aznapra gyűlést hívtam össze. Miközben pontokba gyűjtöttem az érveimet, hogy miért lesz jó, ha befogadjuk a moldvai magyar gyermekeket, szóltak, hogy valami romános viseletbe öltözött emberek várnak rám a kapuban! Tizenhét moldvai csángó szülő várt rám. Csernik Maric néni Lujzikalagorból egy újságpapír-darabkát nyújtott felém a nevemmel: „Borbat Erjice”. –„ Kend-e?” – kérdezte. Mondtam igen. „Jöttünk, hogy megnézzük hol fognak tanulni a mi kölykeink.” Bevezettem a díszterembe, leültettem, és ők közölték velem, hogy a gyermekeket idehozzák szeptember 15-én. Feltettek minden felelős kérdést, ami egy szülőt foglalkoztat, ha a gyermeke sorsáról gondoskodik. Hol fognak lakni? Hol fognak tovább tanulni? Ki fogja kifizetni a bentlakási költségeiket, mert ők nagy családból származnak. Hol fognak dolgozni, ha elvégzik tanulmányaikat? Felhívtam Beder Tibort és közöltem, hogy megérkeztek a moldvai csángó szülők megannyi kérdéssel a tarsolyukban. Beder Tibornak viszont megvoltak már a válaszai és megoldásai, így a szülőkkel közöltem, hogy szeptember 15-től várjuk a gyermekeiket az iskolánkban. A gyülést másnap tartottam meg. Ismertettem a kollégákkal az eseményeket, ők pedig önzetlenül és megértéssel fogadták az új helyzetet. Szeptember 15-én harmincnégy 5-8.osztályos moldvai magyar gyermek érkezett az iskolába, amelyből huszonnégy nyolcadik osztályos volt. Számukra külön osztályt hoztunk létre, külön foglalkoztunk velük, hogy felzárkózzanak, megtanuljanak magyarul írni és olvasni. Egy év alatt a nyolcadikosok annyira szépen megtanultak magyarul írni, hogy tollaikból már versek és fogalmazások születtek. Ha az ember a legszerényebb körülmények között is szeretettel végzi a munkáját, akkor annak megvan az eredménye.

– Ők hogyan tudtak beilleszkedni?

– Nem volt könnyű. A székely gyerekekkel is meg kellett ismertetni a moldvai gyerekek történetét, mert az elején igencsak nézegették és mosolyogták őket. A moldvai magyar gyerekeket pedig bátorítottuk, hogy ugyanolyan értékesek mint a többi. Együtt versenyeztek a többiekkel, hadd mutassák meg ők is, hogy mennyi mindenre képesek. Így aztán megszokták és elfogadták egymást.

– Azóta is működik a csángó oktatás?

– Igen, a csíkszeredai középiskolákba jönnek magyar nyelven folytatni tanulmányaikat. Igaz, nem úgy zajlik már az oktatásuk, ahogy mi elkezdtük, nincs külön osztály biztosítva számukra, hogy előbb felzárkózhassanak. Nagyon nehéz így, de korrepetáló tanárok segítik őket.

– Ennyi év tapasztalat után mi a véleménye a népszámlálásról?

– Nagyon fontos, főleg nekünk magyaroknak, székelyeknek. Az anyanyelvi oktatásunk, a hagyományaink megőrzése, műemlékeink, kultúránk minden ettől függ. Gazdasági életünk ettől függ. Fontos, hogy számba vegyenek, számon tartsanak, és a jogainknak megfelelően élhessünk. Aki magyar, az vallja magát magyarnak! Én a magyar nemzetnek vagyok a része! A moldvai magyarok is bátran megjelölhetik, hogy magyarok, mert ők is a magyar nemzetnek a részei. Büszke vagyok a székelységemre, ahogy a palóc is büszke arra, hogy ő palóc, de a kérdőívben magyarnak fogja vallani magát a magyar nemzet részeként. Ahhoz, hogy mi Romániában élhessünk a jogainkkal, hogy magyar nyelvű oktatásunk legyen, anyanyelvi oktatásunk, anyanyelvi kultúránkat és hagyományainkat megőrizhessük, ez nagyon lényeges, hogy magyarok legyünk, magyarnak valljuk magunkat!

– Mit kell tegyünk még, hogy mi magyarok megmaradjunk?

Mindenki a maga helyén, ahol él és dolgozik, becsülettel végezze el a munkáját. Olvastam Erasmustól egy nagy bölcsességet: „elég lenne a hazának, ha mindenki elvégezné a maga feladatát!” Ha tanító tanítóként, ha közéleti ember, közéleti emberként. Aki közéleti elhivatottsággal rendelkezik, akik vezetői szerepet vállalnak, azok ne hatalmat vállaljanak, hanem szolgálatot a közösségért. Márton Áron, Bethlen Gábor, Széchenyi István, ők olyan csodálatos történelmi személyiségek, akik nem hatalmat képviseltek, hanem szolgálták a népüket, közösségüket, családjukat, magyarságukat, a nemzetet. A kapu elejét én azért seprem meg, hogy tiszta legyen nekem is és a közösségemnek is. „Nem lehet mindig megtenni amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet!”-tanultam Bethlen Gábor fejedelemtől. Akkor megmaradunk magyarnak. A másik dolog a gyermekvállalás. Ha a vezetőink a közösséget szolgálják, akkor a fiataloknak is megteremtik a körülményeket, hogy családot alapíthassanak, gyermekeket vállaljanak, és a szülőföldjükön teremtsenek maguknak életlehetőséget. Ahogy nagy püspökünktől, Márton Árontól megtanulhattuk: nem pohárköszöntőkre van elsősorban szükség, hanem azoknak a feltételeknek a megteremtésére amelyekben az ember a maga helyén tisztességgel elvégezheti a feladatát.
Bogács Éva

Áldott Feltámadást !

Boldogságunk keresésének útján járunk. Ennek egy újabb állomása keresztény életünk legszentebb ünnepe, a húsvét. Rohanó világunk semmi jót nem ígér számunkra. Ha nézzük a világ történéseit: lecsengett világjárványt, zajló háborút, újabb és újabb gazdasági világválságot, feltehetjük magunknak a kérdést: vajon mit teszünk rosszul? Nem kell sokat filozofálni azon, hogy ha mindenki a maga lelkében a jóra törekedne, embertársában csak a jót és a szépet látná meg, ez a világ nem arra tartana, amerre tart. Szeressük jóvá egymást, egymásnak ne a rossz tulajdonságait soroljuk fel nap mint nap, hanem tanítsuk meg lelkünket arra, hogy a biztató szó, a jó tulajdonságok gyakoribb felsorolása, embertársunkat, önmagunkat jobbá tudja tenni!

 Húsvét közeleg, a nagypénteken értünk szenvedő Krisztusunk dicsőséges feltámadása. Hinni akarom azt, hogy az áldozat nem volt hiábavaló. Akarjuk a jót, a szépet, mint ahogy a természet tavasszal, úgy mi is tudjunk megújulni.

Ezen gondolatok jegyében kívánom, hogy legyen mindenkinek egy szép, lelkiekben gazdag húsvéti ünnepe, és ha megpihentünk, újult erővel folytassuk megkezdett munkánkat.

A feltámadás öröme töltse be és ragyogja be életünket! Boldog Feltámadást!

Birtalan Sándor
polgármester

Időutazás a múltba, de csak lelkileg!

Nagyon sok ember szereti a tudományos fantasztikus filmeket amelyek pl. az időutazásról szólnak és amelyekben új dimenziók nyílnak meg a szemünk előtt vagy legalább a gondolataink előtt és serkentik azokat gondolkodásra, előrelépésre, ezekben legalább képzeletben csatangolhatunk a múltban vagy a jelenben. Lelkileg mégis sokan a múlthoz ragaszkodnak, abban élnek és így teljesen elsikkad a jelen: csak fizikailag vannak a jelenben de gondolatokban, érzésekben és elképzelésben még mindig a múltban ragadtak. „Az én időmbe jobb volt” ember elég sokszor le van ragadva a múltban, mert ott érezte magát „mindenhatónak” vagy sikeresnek, illetve ott „szolgált” valakinek, vagy egy rendszernek az árnyékában, és azzal érezte teljesnek az életét, hogy valamikor „kitűnt” a többiek közül. Ez nagyban igaz azokra akik sokszor éltek le egy életet a „vallás” árnyékában, persze igazából közük nem sok volt hozzá, mert lelkileg egy lépést sem voltak hajlandóak előre lépni, inkább arra kellett nekik az egész vallás dolog, hogy a saját életükben lévő problémákkal ne foglalkozzanak hanem az alatt „szűzmáriást” játszanak. Ilyen szinten lehet használni a vallást drogként is, de ez teljesen az ellentéte annak mint amilyen hatást el kellene az életünkben érjen. Mint nyitottságra, szeretetre, elfogadásra és arra nevelnie, hogy úgy éljünk, hogy ne a félelem legyen az életünk központi vezérelve, hanem a szeretet. Ameddig gyilkoljuk a természetet, dobáljuk el a szemetet, bezárkózunk a négy fal közé és nem nézünk fel a csillagokra addig annyira magunk körül forgunk és annyira nem érdekel más, hogy a saját önzőségünk bálványimádói vagyunk. Sok ember élete forog akörül, hogy utálnak másokat, hogy valaki ellen vannak, aki szerintük nem megfelelő. Ez nagyon beteges életvitel, mert nincs köze a valósághoz. Ez nagyon igaz sokszor azokra akik magukat vallásosnak gondolják mert azt hiszik, hogy miközben életidegenül élnek, sterilen „imádkoznak”, útálnak másokat, és közben azt hiszik, hogy az Isten mellettük áll. Zsebre akarják tenni, de egyszer úgyis kiderül, hogy ez nem így megy. Én hiszem azt, hogy nemcsak a templomba kell imádni az Istent, hanem az az igazi keresztény aki mindenhol tudja imádni Őt, mert ha lekorlátozzuk a lelkünket a templom négy falára akkor nem látjuk a körülöttünk lévő csodálatos világot, a természetet ami az első templom. Túl kell látni a falakon, merni kell kockáztatni a szeretetben, mert ha nem akkor egyedül maradunk a félelmeinkkel és azok felfalnak. Van remény kilépni innen, egyre több ember ébred fel és látja a valóságot a saját szemével, egyre többen elkezdenek gondolkodni, és rájönnek, hogy lehet az életből többet kihozni, magamat jobban megismerni és amilyen vagyok úgy szeretni, lehet Jelen is lenni.

Zsolt atya

Zsolt atya – A mindennapi karácsony

Túlságosan mű lett a napjaink karácsonya, olyan mint a műfenyő, amelyet évente egyszer előveszünk vagy olyanok, mint az ablakokban lévő világító díszek: vajon azt tükrözik-e, ami belől van? Karácsony előtt több mint egy hónappal a bevásárlóközpontok polcai tele voltak karácsonyi díszekkel, csokimikulásokkal. Jelezték, hogy mire költsd a pénzed, mindenhol az ajándékok omlottak szembe, szinte betemetnek maguk alá. A külsőségek miatt az egész karácsonynak olyan műanyag szaga van, mintha ennek is a talpára rá lenne írva, hogy: Made In China. Talán azért, mert olyan lett, mintha versenyeztetnénk az ajándékokat, azok értékét és nagyságát, amíg odajutunk, hogy már nem tudunk nagyobbat adni. De nem is kell, mert az ajándéknál sohasem az számít, hogy mekkora a nagysága, hanem az, hogy szeretjük-e azt akinek készült. Vagyis benne van-e a szívünk. Sokszor elfelejtjük, hogy évente nemcsak egyszer van karácsony, mert minden jó emberi kapcsolatunk egy igazi karácsony, ha megfelelően adjuk oda magunkat. Jézus a legnagyobb ajándékunk. Én milyen ajándék tudok, akarok lenni?

 

Átadták a riasztóközpontot

December 11-én szombaton avatták fel és adták át az önkéntes tűzoltóknak a helyi riasztási központot, amely egy 2018-ban elindított sikeres Leader pályázat eredményeképpen épült fel Csíkszentmárton központjában. Az avatón jelen voltak a helyi önkéntes tűzoltók, Gergely András, az Alcsík Kistérség Fejlesztési Társulat elnöke és tiszteletüket tették a környékbeli települések vezetői valamint Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke, Hajdú Gábor, parlamenti képviselő, Tánczos Barna környezetvédelmi miniszter és Albert Csaba, a Hargita Megyei Önkéntes Tűzoltók Szakmai Egyesületének elnöke.

Az ünnepi beszédek sorát Birtalan Sándor csíkszentmártoni polgármester nyitotta meg, méltatva elődjének Gergely Andrásnak áldozatos munkáját, aki gyakorlatilag megálmodója volt az átadott tűzóltószertár megépítésének és „akinek munkája nélkül nem valósulhatott volna meg” a mai modern tűzóltószertár felépítése. Továbbá köszönetet mondott Kassay János pályázatírónak, Mihály József tervezőnek, a Sc.Electrovalcea Srl. kivitelezőnek és Bogdán Róbertnek aki a munkálatokat levezette és ellenőrizte.

Ezt követően, Gergely András az Alcsíki Kistérségi Társulás elnöke és a tűzoltószertár megálmodója ismertette röviden a helyi tűzoltóalakulat munkásságának kezdeteit és formálódását a mai napig.

Az ünnepi beszédek sorát Hajdú Gábor parlamenti képviselő majd Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke folytatta. Végül Albert Csaba, a Hargita Megyei Önkéntes Tűzoltók Szakmai Egyesületének elnöke fejezte ki örömét a csíkszentmártoni tűzoltószertár felépüléséért, amely „egyértelmű jele annak, hogy a csíkszentmártoni önkéntes tűzoltóságnak a munkája hosszútávra van berendezve” és a település lakósai biztonságban vannak. Beszédét a tűzoltók jelmondatával fejezte be: „ Istennek dícsőség, egymásnak segítség”, majd ajándékot nyújtott át Gergely Attila helyi tűzoltóparancsnoknak. Az ünnepi beszédeket követően Kovács Zsolt, helyi plébános megáldotta az épületet, és a tűzoltók jelképesen is elfoglalták az új helyet tűzoltóautóikkal.

 

Községünkbe látogatott a Mikulás

A községi Mikulás december 5-én, a templomtérről indulva, hintóval vonult végig községünk területén, hogy Szent Miklós napján megörvendeztesse a legkisebbeket. Ének-és csengőszóval, jókedvű krampuszaival mosolyt csalt kicsik és nagyok arcára egyaránt. A bő puttonyába kerülő szebbnél szebb mézespogácsák elkészítésében nagy segítségére voltak a község fiataljai és a Nőegylet tagjai. A csomagok összeállításának anyagi költségeit a helyi önkormányzati képviselő-testület vállalta fel, illetve az esemény gördülékeny lebonyolításáról Potyó Judit helyi tanácsosnő gondoskodott.

A múlt fátyla mögött rejtőző Csíkszentmárton . Egy szépreményű, tragikus sorsú fiatal emléke

Botár Levente 1921 január 14-én született Csíkszentmártonban. Szülei dr. Botár Adolf ügyvéd és Tódor Jolán. Rendkívüli szorgalmáról és tudásáról gimnáziumi és egyetemi leckekönyvei tanúskodnak. A Csíkszeredai Romai Katolikus Segítő Mária Gimnáziumban végezte középiskolai tanulmányait, majd 1941-ben felvételt nyert a Kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem bölcsészet-tudományi karára.

Gimnáziumi évei rendkívül aktívak voltak: VIII. osztályban a gimnázium önképzőkörének elnökévé választották, ahol igencsak széles tevékenységet fejtett ki. A Gimnázium évkönyvének tanúsága szerint Botár Levente számos rendezvény szervezője és ünnepi szónoka volt. Az Évkönyv 1940-41-es kiadásában így írtak a március 15.-i gimnáziumi ünnepségről:


” Botár Levente VIII. o. t. önképzőköri elnök ünnepi beszéde igen értékes pontja volt a műsornak. A fiatal szónok megragadta a hallgatóság lelkét, midőn elmondta, hogyan ünnepelte a székely ifjúság befelé néző és munkában égő hazaszeretettel a 20 éves börtön március Idusait. Állandóan égett a nemzeti érzés Vesta-tűze ezeken a márciusokon s azt kívánta, hogy a márciusi ifjúság hősi lelkét vigyük bele a hétköznapok építő munkájába.

Tanulmányi szorgalmát az is jelzi, hogy számos tanulmányi versenyen nyert jelentős pénzjutalmat és ért el dobogós helyezést.Iskolai és városi ünnepségeken rendszeresen szavalt, de saját verseket is írt. Az 1939-ben megjelent Lantos diákévek című versantológiában két tucatnyi verse jelent meg .Hogy mennyire kiváló diák volt, arról a Kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem 1941-42-es színjeles leckekönyve is tanúskodik.Egyetemi lektori kinevezését, már nem tudták kézbesíteni, mert 1944-ben behívót kapott a frontra. Alig volt 23 éves, amikor hősi halált halt a hazáért. Halálával egy igencsak szép, reményteli jövő törött ketté. Botár Levente példája a tudás iránti vágynak, a tanulás szeretetének és a hazaszeretetnek.Ma már szinte senki nem emlékszik rá, hogy egykoron itt született és a Csekefalva 13 szám alatti házban élt ez a szépreményű, de tragikus sorsú fiatalember.

Emléke előtt egy általa 1938-ban írt verssel adózunk:

 

Őszi kép

(Megjelent a Lantos diákévek antológiában 1939-ben)

Itt járok a vén
almafák alatt,
hideg őszi szél
csipdesi arcomat.
Elmélázva nézem
a sápadt holdkorongot,
köröttem egyre hullanak
a sárga őszi lombok.
Az égről millió
csillag reám ragyog,
mint őszi bánat
búsan ballagok.
Lágy szellő suhan
a fák között
-az Ősz halkan,
csöndben beszökött-
Oly csodás az éj most-
a halk-suttogó szél
sok-sok Ősz-titkot
szívemnek elmesél.
A szellő tovább fújdogál
majd csendesen az is eláll,
csak a levelek hullanak
s halk zizzenéssel
az avarra borulnak.

Csíkszentmáron 2021 szeptember
Gergely András

 

Jótékonysági akció szülői összefogással

Október tízedikén a csíkszentmártoni állatpiacon, rossz idő esetén a sportbázison „Minden kicsi számít” mottóval szervezik meg jótékonysági akciójukat a csíkszentmártoni Korai Fejlesztő és Rehabilitációs Központ valamint a Prosperitas Vitae Egyesület javára az oda járó gyermekek szülei.

Az akció során összegyűlt anyagi támogatásokat a fejlesztőközpont működtetésére ajánlják majd fel, köszönetképpen a szakemberek munkájáért, amelyet a gyermekek szolgálatában tesznek.– tudtuk meg Bálint-Tulit Andrea Rékától aki az egyik kezdeményezője az akciónak. Hozzátette, a rendezvényre ingyenes a belépés, de lesz tombolaárusítás, valamint jótékonysági ruhabörze főként gyermekruhákból, ugyanakkor kihelyeznek egy adománydobozt is, amelybe az adományokat várják.

A szülők egész nyáron tevékenykedtek a gyerekek élménygazdag fejlesztése érdekében, sikeresen pályáztak Hargita Megye Tanácsához lovas táborra, illetve a dálnoki Víz Alatti Kutatások Központ jóvoltából víz alatti neurofeedback-foglalkozásra is eljutottak a gyerekek.

Nyárzáró rendezvénynek szánják a jótékonysági akciót, amelynek partnere Csíkszentmárton Község Polgármesteri Hivatala, a Prosperitas Vitae Egyesület, és több kis vállalkozás mellett főtámogató az Alcsík Kistérségi Társulás.

A vasárnapi programot 12 órakor a csíkmenasági Repülj Madár Egyesület műsora nyitja meg, majd a csíkbánkfalvi Csalóka néptáncegyüttes fellépése következik. A továbbiakban Majlát Géza gitárelőadását hallgathatják amelyet követően bábszínházba várják a legkisebbeket, majd a csíkszentgyörgyi Székely Góbék szórakoztatják a jelenlévőket.

Délután lelkiekben is lehet növekedni: négy órától a sepsiszentgyörgyi Bajcsi Tibor, az Élet a Lélekben mozgalom vezetője tart előadást. A rendezvényt a csíkkozmási Tuzson János Fúvószenekar koncertje, majd utcabál zárja.

A rendezvény nyitott mindenki számára, szeretettel várnak minden érdeklődőt .