A múlt és a jövő csapdái

Honnan lehet tudni, vagy honnan észrevehető, hogy nem vagyunk összhangba önmagunkkal? Pontosan innen, hogy hiányzik az „összhang”, vagyis nincs meg bennünk a harmónia, nincs meg bennünk a belső hangunk harmóniája. Vagyis pontosan ennek az ellentéte történik: zavar van bennünk és kellenek a „pótszerek” vagy a „szerek”.

Elkezdünk bevinni magunkba valamit, ami helyettesíti az összhangot a belső egyensúlyt, vagyis kitöltjük az űrt, a zajt, a feszültséget. A „szer” szinte bármi lehet, legtöbbször „kábítószernek” mondjuk, mivel elkábít, nem enged figyelni a valóságra. Nagyon gyakori ilyen a múltunkon való rágódás, valami, ami nem tudunk elengedni, vagy valami, amit nem tudunk megbocsájtani magunknak. Az ilyen sérelmeink vagy sértődéseink folytonos előhozatala gyakran az „áldozati” státusba rak minket, elcsámcsogunk azon, hogy engem mennyire megbántottak, kihasználtak, elvettek valamit. Legtöbbször ezek banális dolgok, vagy csak mi látjuk magunkat kihasználtnak és a világ megy tovább, telnek az évek és agyban a múltban ragadtunk. Ez pontosan olyan, mint amikor egy sebet rendszeresen minden nap feltépek és mutogatom mindenkinek, hogy mennyire megsebeztek. Egy kicsit perverz dolog is, mert az ilyen ember sokszor titkon jól érzi magát az áldozati státuszban és ebből nyer energiát, amit persze ezáltal másoktól vesz el. Lételeme a panaszkodás. Ez egy nagyon beteg dolog és igazából megmutatja, hogy az ilyen ember mennyire törpe lelkileg. Az ilyen emberben nemhogy összhang, de lassan semmiféle hang sincsen, nemhogy bármilyen dallam.

A másik a jövőtől való elvárásaim sokasága: a boldog leszek, ha; boldog leszek, amikor stb. Mindig majd valamikor, amikor ez vagy az megtörténik, az ilyen ember gyakran valami mástól várja a boldogságot, soha nem önmagától. Mindig valami vagy valaki neki el kell hozza, hogy boldog legyen. Vagy be kell fejeznie az egyetemet, vagy meg kell kapjon egy munkát, vagy meg kell szülessen a gyermeke, de mindig valaki más mentse meg az életét, hogy neki ezáltal jó legyen. Ezek is „szerek” az életünkben, amiket beveszünk, de lehet „szer” az imádság is, ha valami fontosat helyettesít, amikor nem rózsafűzért kell mondani a templomban, hanem ápolni egy beteget, az imádsággal nem lehet helyettesíteni a szeretet cselekedeteit, olyankor a szolgálatod lesz imádság. És nem olyankor kell torokhangon ordítani az „Üdvözlégy Máriát” a templomban. Ne legyünk „szer”-függők, de ezen kívül még rengeteg minden van, amit valami helyet használunk. Így sok jó dolgot alakítunk át magunkban pótcselekedetté.

Ébresztő a múltban ragadtaknak és jövőre váróknak! A saját szemetünket nem kell másokra öntenünk, mert nem érdekel senkit. Akit pedig érdekel, annak jobb, ha el sem mondod, mert csak kinevet. Fel kell nőni a lelki törpeségből és el kell végre viselkedni felnőttként. Vagyis imádkozni, amikor ideje van, szeretni, amikor annak van ideje és cselekedni, amikor annak jött el az ideje. És elég okos lenni ahhoz, hogy ezeket ne keverjük össze. Találjuk meg az összhangunkat, mert „a szamárbőgés nem hallatszik a menybe”.

Zsolt atya

 

Sorsa sorsunk, terve tervünk, élete életünk.

Március 26-án szentelte diakónussá Dr. Kiss- Rigó László, Szeged- Csanádi Egyházmegye megyéspüspöke községünk szülöttjét, Gáll Szabolcsot, a békéscsabai Páduai Szent Antal Társszékesegyházban. Ennek kapcsán kérdeztük életútjáról, hivatásáról.

 

– Kérem röviden mutatkozzon be, mit mondana el magáról, a személyéről?

 

– A csíkszentmártoni egyházközségből származom, 1999-ben születtem Gáll Csaba és Keresztes Erzsébet második fiaként. Általános iskolát szülőfalumban, a Tivai Nagy Imre Szakközépiskolában végeztem. Itt szeretném megjegyezni, hogy iskolástársaim és a tanári kar részéről sok támogatást és megbecsülést kaptam. Ha ünnepi szentmisékre, vagy épp temetési szertartásokra kérezkedtem el mindig elengedtek. Ennek is köszönhető, hogy megmaradtam ezen az úton és jobban megszerettem úgy mondván ezt a „templomi légkört”. A VIII. osztályt elvégezve, tanulmányaimat a gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Teológiai Líceumban (GMGK) folytattam, a gimnáziumot sokan úgy ismerik, mint kántoriskola, vagy épp kisszeminárium. Itt már jobban elmélyült bennem a papi hivatás köszönhetően a tantárgyaknak, amelynek nagy része a teológiához kapcsolódik. Egy fiú bentlakásos iskoláról van szó, ahol a nevelőink papok és a tanáraink lelkiismeretes keresztény emberek. „Kis katonasággal” is szokták azonosítani, hiszen eleinte annak tűnik azoknak, akik belépnek oda. Hozzá kellett szokni a napi programhoz, a munkákhoz (takarítás, szüretelés, kapálás, felszolgálás, stb) és sokszor küzdöttünk honvággyal is, ugyanis csak nagyobb ünnepekre kaptunk szünetet, amikor hazautazhattunk. Az itteni osztálytársaim közül jó néhánnyal baráti viszonyba kerültem, akikkel még mindig nagyon aktív a kapcsolatom. Sokszor amikor elbizonytalanodtam ők voltak, akik mellettem álltak és segítettek átvészelni a nehezebb időszakokat. Miután sikeresen leérettségiztem, felvételiztem a szegedi Szent Gellért Szemináriumba és a Gál Ferenc Egyetemen kezdtem el a teológiai tanulmányaimat.

 

– Mikor érzett először meghívást a papságra? Kötődik ehhez valamilyen természetfölötti megtapasztalás?

 

– Amikor legelőször „hallottam a hívó szót” még csak második osztályos voltam. Abban az évben (2007) volt nálunk plébános-váltás: Lajos atyát Farkaslakára helyezték és hozzánk jött Ft. Vakaria Béla, aki a beköszönő miséjében elmesélte hivatástörténetét, hogy Őt hogy hívta el az Úr. Én akkor még a padokban ültem és onnan hallgattam, de nemcsak, mert valami a beszédéből engem is megérintett. Most már pontosan nem tudom, de ez időtájban azt álmodtam, hogy a templomban én tartom a szentmisét, sőt még körmenet is volt. Reggel mikor felébredtem akkor fogalmazódott meg bennem, hogy „pap akarok lenni”. Persze ezt én nem tartottam titokban, hamar szét is terjedt a hír. Ezek után kezdtem el napról napra templomba járni, ministrálni és mikor már felértem az ambót, olvasni is. Ahogy az évek teltek megerősödött bennem a hivatástudat és le is tisztult. Ugyanis rájöttem, hogy nem én a saját akaratomból akarok pap lenni, hanem a HÍVÓ szóra mondtam igent. Elfogadtam a Jóisten tervét velem kapcsolatban, hogy az Ő és magyar népem szolgálatában áldozópapként tevékenykedjek.

 

– Mit jelent Ön számára a papi hivatás, milyen előképe van a papságról?

 

– Itt idézném Szent II. János Pál pápa szavait:

„tudjátok meg: ez krisztus szava!

Saját papságát akarja gyakorolni,

amikor ti végzitek a szolgálatot:

hangotokkal ő akar szólni az emberekhez,

általatok ő akarja megbocsátani bűneiket,

általatok ő adja magát az eukarisztiában.

Szeretni akar – a ti szívetekkel,

segíteni akar – a ti kezetekkel,

üdvözíteni akar – a ti munkátokkal.”

A Szentatya nagyon jól összefoglalja azt, hogy mit jelent, mit kell jelentsen a papi hivatás. Míg otthon voltam Erdélyben azt láttam, hogy a papnak nagyon nagy a tekintélye. Megbecsülik, tisztelik, szeretik. De ha egy pap átlendül a ló túloldalára és ezeket megköveteli, akkor nagyon visszataszítóvá tud válni az emberek szemében. Öt éve lassan, hogy az Anyaországban vagyok, és itt másabb a helyzet. Egy példa: attól, hogy tegezed a papot, a tisztelet nem veszik el. Ilyen és ezekhez hasonlókat tapasztalva az elképzelésem a papról változott. Nyitott kell lenni az emberek felé, közéjük kell menni, mint ahogy Ferenc pápa is mondta „bárányszagú pásztorokra van szükség” nem hivatalban ülő bedohosodott papokra, akik azt várják, hogy az emberek keressék őt. Én is törekszem arra, hogy bárányszagú pásztor legyek.

 

– Volt-e olyan pap, egyházi személy, aki mély benyomást tett Önre életpéldájával, tanúságtételével és esetleg segítette a pályaválasztásban, illetve kispapi éveiben?

 

– Igen volt, többet is fel tudok sorolni. Életszakaszonként változóan voltak papok az életemben, akiknek a példája jó hatással volt rám. Gyermekkoromban nagyon sokat tanulhattam Béla atyától, ha egyet szeretnék kiemelni, akkor a ministránsokkal való foglalkozása az, ami megragadott engem. Rengeteg kirándulást, túrázást szervezett. Meg tudta szeretetni a gyerekekkel a ministrálást, tanított bennünket, hogy mit hogyan kell végezni az oltárszolgálatban. Miután Gyulafehérvárra kerültem, a kisszeminárium prefektusa, Csomós László atya volt rám hatással. Tőle azt tanultam meg, hogy bármilyen pozícióban vagyok – például tanár, vagy mint a plébánia alkalmazottainak főnöke –, sose feledkezzem meg arról, hogy papként kell, viszonyuljak az emberekhez. Zsolt atya az, aki kispapi éveimben segített engem. Ami nekem sokat jelentett az az, hogy elfogadta döntésemet, hogy Szegeden tanulok, és hogy majd itt is fogok szolgálni. Sosem éreztem, hogy emiatt háttérbe szorultam volna, vagy, hogy lenézett volna. Sőt rengeteg támogatást és megerősítést kaptam. Amit megtanulhattam tőle az volt, hogy papként hogyan legyek ember az emberek között.

 

– Hogyan tekint vissza a teológiai évekre?

 

– A tanulás a nehéz tantárgyakkal kezdődött, például az ógöröggel, a latinnal. De belenevelkedtem. A küzdelmek segítettek, hogy felnőjek ehhez a hivatáshoz. A tanulás mellett a szemináriumban és az egyházmegyében is rengeteg programhoz kapcsolódtunk, amelyek által a papi élethez nélkülözhetetlen tapasztalatokra tettünk szert. Fontos volt a gyakorlat. Szerettem kijárni a programokra, ifjúsági találkozókra, plébániai hétvégékre. Örömet jelentett számomra, ha prédikálhattam, emberekkel találkozhattam, beszélgethettem. Így rögtön megérzi az ember a szolgálat ízét. A szegedi szeminárium képzése során az első két évben a szociális területen végzett munkába kóstoltunk bele: hajléktalanokkal, sérültekkel, idősekkel foglalkoztunk. Az utolsó három évben plébániai gyakorlatokon vettem részt, félévente három-négy hétvégét töltettem egy-egy helyen. Ezeken a hétvégéken a helyi plébános munkájába kapcsolódtam be: esküvőkön, keresztelőkön, temetéseken szolgáltam. Mindez megerősítést adott a hivatásommal kapcsolatban.

 

– Hogyan készült a diakónus-szentelésre? Egyáltalán mit jelent Önnek hogy diakónussá lett?

 

– Február 21-én tudtam meg, hogy majd március 26-án szentelnek diakónussá. Kimondhatatlan öröm volt hallani a dátumot, amelyre nagyon rég vártam. De egyben meg is lepett, hogy egy hónapom van a felkészülésre. Gyorsan elkezdtem szervezkedni: meghívók, helyszín, asszisztenciapróbák. Kicsit nehéz volt ilyen gyorsan mindezeket lebonyolítani, de sikerült Isten segítségével. A lelki téren rekollekción (2 napos lelkigyakorlaton) vettem részt a többi kispappal egyetemben. Továbbá a Spiri atya is felkészített lelkileg erre az eseményre. A diakónus Krisztus szolgáló Egyházának élő jele. Hiszen az Isten Fia nem uralkodni jött, hanem szolgálni Istent embertársaiban. Legjobban az utolsó vacsorán fejezte ki Jézus, aki megmosta tanítványai lábát. „Szentségi kegyelemmel megerősödve szolgál Isten népének a liturgia, az ige és a szeretet diakóniájában, a püspökkel és papi testületével közösségben. A diakónus feladata, hogy kereszteljen, őrizze és kiszolgáltassa az Oltáriszentséget, az Egyház nevében eskessen és megáldja a házasulandókat; elvigye a Szent Útravalót a haldoklóknak, a Szentírást olvassa a híveknek, oktassa és buzdítsa a népet, vezesse a hívek istentiszteletét és imádságát, kiszolgáltassa a szentelményeket és temessen.” /II. Vatikáni Zsinat Lumen Gentium/

 

– Mikorra és hol várható majd a pappá szentelése?

 

– A helyszín az a szegedi dóm lesz, itt fognak majd pappá szentelni. Az időpont még bizonytalan, először sikeresen el kell végezzem az egyetemet és meg kell védenem a szakdolgozataimat is.

 

– Mit vár a papságtól, milyen pap szeretne lenni?

 

– Olyan pap szeretnék lenni, aki az emberek között él, velük együtt és nem felettük. A föltámadt Krisztusnak hűséges tanúja, aki nem vonakodik a munkától. A lelkek üdvösségéért fáradságot nem ismerő pap szeretnék lenni. És még olyan, aki a fiatalokat el tudja vezetni az Istenhez, emberségével és szeretetével. De ehhez szükségem van mások imádságra is.

 

– Ön szerint hogyan, mivel kell egy pap Krisztus megjelenítője legyen az emberek között?

 

– A papi szolgálat nagyszerűsége abból adódik, hogy Krisztus annak előképe, hozzá való hasonlóságunkban egybenövünk Vele. „Sorsa sorsunk, terve tervünk, élete életünk.” Vagyis a pap saját életével jeleníti meg Krisztust. Sokszor mondták a szemináriumban, hogy a hívek olyannak látják az Istent amilyen a papjuk. Épp ezért Krisztus küldötte nem lehet puskapor, amely hírtelen robban és pusztít, hanem KOVÁSZ kell, legyen az emberek között, amely lassan hat, átjár és érlel.

Elsiratták Illést

Ostorcsattogás és muzsikaszó jelezte a község lakóinak, hogy lejárt a farsangi időszak.

 

A csíkszentmártoni Falusi Kalandok szervezésében a helyi Ifjúsági Szervezet-, Színjátszókör-, Griffmadár olvasóklub és Poszogó Fúvószenekar tagjai február 19-én hagyományos farsangi karavánba szerveződve búcsúztatták a telet, végig vonulva a község utcáin. Kilenc megállóhelyen siratták el Illést és könyörögtek, hogy megóvja őket Isten a csapásos kertektől, rossz járművektől, magas számláktól, emelkedő üzemanyag áraktól, valamint a furfangos uraktól és idegen fehérnépek átkától.

A község lakói bőséges és változatos eledelekkel várták a mókás gyászkaravánt, amely végső állomása az Antalffy János Művelődési Ház udvara volt. A sirató asszonyok ott vettek végső búcsút szeretett Illésüktől, majd tánc és dalok kíséretében vele együtt temették el a telet.

A kovácsmester és fia

A turista érdeklődve lépett be egy kisváros kovácsműhelyébe. A mester éppen nagy munkában volt az inasaival, csak éppen felpillantott, és már dolgozott is tovább. Láthatóan nem zavarta a turista jelenléte, aki érdeklődve figyelte órákon át a műhely életét. A kovácsmester nem kímélte az inasait: sokat és keményen dolgoztatta őket. Volt azonban közöttük egy fiú, akit a többieknél is jobban dresszírozott. Ha a többieknek el is nézett kisebb hibákat, ha meg is csinált helyettük egy-két különösen nehéz munkafogást, ennél a fiúnál ez nem így működött. Vele újra és újra csináltatott mindent, amíg tökéletesre nem sikerült, semmit nem vett ki a kezéből. Többször rászólt, mint a társaira, szinte egy szusszanásnyi pihenést nem hagyott neki. A fiú azonban mégsem tiltakozott egy szóval sem. Összeszorította a fogát, néha a szája is sírásra görbült, de tette szorgalmasan, amit a mester mondott. A turista végül megsajnálta a fiút: „Mondja, miért utálja annyira azt a legényt? Miért bántja állandóan? Ennyire ellenszenves magának?!” – kérdezte felháborodva a kovácsot. A kovács letette a nehéz kalapácsot, s hosszú idő óta először nézett rá a hívatlan vendégre. „Nem, éppen ellenkezőleg. Ő a fiam. Érte sokkal inkább felelős vagyok, mint a többiekért.” – felelte. A turista elgondolkodva lépett ki a műhelyből. Tízegynéhány év múlva ismét abban a városkában járt, s mindjárt a település szélén egy új, a hajdaninál sokkal nagyobb kovácsműhelybe botlott. Eszébe jutott egykori élménye, s érdeklődve lépett be a műhely ajtaján. A kovácsmesterben megdöbbenve ismerte fel a hajdani inaslegényt, az öreg kovács fiát. Ezt a szép, új műhelyt saját munkájával hozta létre néhány év alatt, mint elmesélte. Ahogy a turista jobban körülnézett, más ismerős arcokat is látott. A többi régi inas is ott dolgozott, mint egyszerű segédmunkás a gazdag, tekintélyes kovácsmester mellett.

„Annak ellenére, hogy ő volt a Fiú, a szenvedésből tanulta meg az engedelmességet.” Milyen furcsa ezt magáról Jézusról olvasni! Pedig ha a megtestesült Fiú valóban vállalni akarta a bűntől megsebzett ember földi sorsát, akkor osztoznia kellett a szenvedésben is: a szenvedésben, amit nem Ő akart, nem is az Atya akart, de amit Jézus mégis elfogadott irántunk való szeretetből és a Mennyei Atya iránti szeretetből. Milyen botor dolog azt hinni, hogy ahol engedelmességről van szó, ott óhatatlanul a szabad akarat megalázó visszaszorításával, a kényszer keserű szájízével is számolnunk kell. Egyáltalán nem! Az engedelmesség két véglet között helyezkedik el. Nem lehet a szó szoros értelmében vett engedelmességről beszélni ott, ahol az ember csak azt csinálja, amihez neki is kedve van, amit élvez, ami örömet okoz neki, hiszen ezt a saját kedvteléséből teszi még akkor is, ha mások kezdeményezték, mások „parancsolták meg” neki. Azonban nem az engedelmesség fogalmát kell használnunk akkor sem, amikor valakinek megtörik az akaratát, erőszakkal felszámolják az ellenállását, s kényszerítő erő hatására teszi csak meg azt, amit tennie kell. Az engedelmesség szóban az „enged, elenged” ige szerepel, ami szabad cselekvést jelent, nem pedig kényszerű elszakítást. Engedelmességnek az olyan tettek gyakorlását nevezhetjük, amelyek valóban a cselekvő kedve ellenére vannak, amelyek nem az ő vágyaiban, álmaiban jelentek meg, amelyeket eredetileg nem ő akart. Vagyis amelyeket nem könnyű megtennie, amelyekben el kell engednie a saját elképzeléseit, akaratát. Ezt azonban szabadon kell megtennie, azáltal, hogy belátja ezeknek a cselekedeteknek szükséges és értelmes voltát, vagy még inkább azáltal, hogy szeretettel, bizalommal van azok iránt, akik kérték tőle vagy megparancsolták neki ezeket a tetteket. Mert nem értünk meg mindent azonnal, nem látjuk be előre a szükséges voltát olyan dolgoknak, amelyeknek gyümölcse csak sokkal később érik be.

Zsolt atya

Ma is ez a kérdés

Hisz’ ma is ez a kérdés: ki vagyok én, mi a célom? Sok fiatal nem tud erre választ, és nem pusztán azért, mert fiatal. Egyfelől nincs, aki megtanítsa őket a hagyományra, mely azonosságunk része. Kihalt a bölcsesség társadalmunk nagy részében, pedig azokban az ősi kultúrákban, amelyek hozzátettek valamit az emberiség történetéhez, ott az idősekre mindig felnéztek, ők voltak a tapasztalat és a bölcsesség forrásai, hozzuk mentek a fiatalok tanácsért, hogy az életük fontos szakaszaiban hogyan járjanak el. És ezek az emberek a családjukon belől és néha kívül is ellátták jó tanáccsal a fiatalokat. És így volt egy tapasztalati alap, amire fel lehetett építeni a következő generáció életét. Sajnos ez már nincs meg, vagyis nagyon sokat csökkent, mert sok idős ember letért a bölcsesség útjáról és élettapasztalatukat a műanyag poharas pálinkában élik ki és ezt a tudást adják tovább.
Nos, a következő generációnak élete még silányabb, mert ők már reggel 7-kor beveszik az adagot, mert boldogtalanok, és ezzel milyen tudást tudnának tovább adni? Semmit. Vagy bár semmit adnának, inkább tovább adják a szenvedést a családtagjaiknak és ezek az emberek hozzászoknak ehhez, és egy idő után sajnos „természetes” lesz, hogy ennyire rossz az élet és még azt is gondolhatjuk, hogy megérdemeljük.
Pedig ez nem igaz. Senki nem érdemli meg, hogy bármilyen bántalmazó kapcsolatban éljen. Senkit nem teremtett Isten boldogtalanságra, főleg úgy, hogy ezt valaki mástól kelljen elviselnie vagy szenvedje. Az ilyen kapcsolatból ki kell lépni, ha meg akarjuk őrizni a lelkünk és testünk egészségét. Mert nem vagyunk szenvedésre utalva és boldogtalanságra sem.
A mindenkori képmutatókat „viperafajzatnak” nevezte Keresztelő János, mert beléjük látott és vannak olyan viperák, akik nem fognak változni, őket jó messziről el kell kerülni. Bizonyos embereknek nincs helye az életünkben azért, hogy ne mérgezzék azt. Nem akartak változtatni, színlelni akartak csak. Az igazat megmondani korunkban tanulni kellene, de egyre kevesebben tudják ezt tanítani. Ezt is tanulni kellene valahogy. Prófétaiskolákra van szükség. Lenne szükség. Persze, könnyebb másnak utat mutatni, mint az úton járni, magunknak elkerülni a csapdát, hogy belekapaszkodjunk vélt bizonyosságainkba. János kortársai abba kapaszkodtak, hogy Ábrahám gyermekei, mi pedig abban, hogy a második választott nép a katolikusok bandája vagyunk. Ma ez nem elég alap az egyértelmű identitásra, hiszen muszlimok, keresztények és zsidók mind Ábrahám gyermekei vagyunk. Lehet persze, hogy ez nem is olyan nagy baj, mind gondoljuk. Lehet, hogy eljött a kor, amikor épp ezt fedezzük fel, hogy mennyi közös van bennünk. De ezt csak kevesen tudják megtenni, csak azok akikben kinyílt a lélek. Lehet, hogy az új adventben nem csak a Fiút kell várnunk, hanem az Atyát is. S nemde: én és az Atya egy vagyunk?
Zsolt atya

Valóra vált mesevilág

Egyszer volt, hol nem volt, nem is olyan régen, volt egyszer egy kedves falu, ahol karácsony táján néhány ügyes fiatal lánynak az az ötlete támadt, hogy megsütik mézeskalácsházaikat, de még egy csodaszép templomot is megálmodtak, melyet megvalósítva elvarázsolták falujukat.

Telt-múlt az idő, ismét karácsony közeledett, a lányok pedig tovább álmodoztak mézeskalácsházaikról. Volt köztük egy világlátott édesanya is, aki csodás ötlettel lepte meg a lányokat.

Így is kezdődhetne rovatom, amely csodás emberek nagyszerű ötletéről, megvalósításáról tudósít.

Az idei karácsonyt megelőző időszak igazán gazdag volt eseményekben. Egy ilyen esemény volt a „Házba sütött szeretet” projekt is, melynek megálmodója Potyó Judit, a Falusi kalandok társszerkesztője, aki tovább gondolva a mézeskalács-házikós történetet, partnereivel és támogatóival együtt egy igazi, mesebeli „Mézeskalácsfalut” hozott létre. Judit elmondása szerint a projekt megvalósításában többen is részt vettek, megosztva tapasztalataikat, ötleteiket. Fontosnak tartom megemlíteni név szerint a csapatot, ezzel is ösztönözve községünk lakóit: Bodó Ágota reklám- és kommunikációért felelős, Onodi Tímea tervezésért felelős, Koncz Brigitta és Keresztes Bíborka recept- és tervezésért felelős.

A beérkezett 25 csodaszép mézeskalács házikó és a templom falunk ügyes jelentkezőin kívül, a környező falvak érdeklődését is felkeltette, hiszen más falvakból is érkeztek házikók. Saját élményemet osztom meg az olvasókkal, hiszen mikor összeraktuk ezt a csodaszép mézeskalácsfalut, úgy éreztem, mintha egy mesébe cseppentem volna. Teljesen elvarázsolt a látvány, az illat, a fények, a karácsonyi háttérzene. Leírhatatlan élmény volt számomra részt venni ebben a projektben. Azok, akik megsütötték ezeket a csodás házikókat, minden szeretetüket belesütötték, ez igenis érezhető volt.

De a történet nem ér itt véget, hiszen egy egész hetes „Mézeskalácsfalu” kiállítás várta az érdeklődőket az Antalffy János Művelődési Ház emeleti termében. Ezt követően a Szeretetnap keretén belül ezek a mesebeli házak árverésre kerültek, a befolyt pénzt pedig a rászorulók támogatására fordították. Így teljesedett ki ez a nagyszerű projekt, mely kulturális, közösségépítő, szórakoztató és nem utolsó sorban karitatív célt szolgált.

Köszönettel tartozunk mindenkinek, aki részt vett a Mézeskalácsfalu megvalósításában, ezáltal is varázslatosabbá téve az idei karácsonyt megelőző adventi időszakot.

Benke Mónika,

községi könyvtáros/kultúrfelelős

Karácsonyi zsongás

Gyertyagyújtási szertartások, hajnali misék, karácsonyi koncert, mézeskalács falu kiállítás, szeretetnap – sokszínű programkínálatból választhattak a csíkszentmártoniak adventben.

 

Községünkben az adventi várakozás időszakát idén is ünnepélyessé tették az önkormányzati képviselők. A Schrádi Ilona segítségével elkészült községi adventi koszorún eddig minden szombaton 17:45-kor gyúlt ki egy-egy gyertyaláng. Az első három gyertya fénye mellett az 5-8 osztályosok, a líceum diákjai és az elsőáldozásra készülők csoportja törekedtek elmélyíteni a gyertyák fényének üzenetét. Advent negyedik szombatján az utolsó gyertyaláng ünnepélyes meggyújtására az óvodás gyermekek várják a község lakóit.

 

Hintón érkező Mikulás, angyalsegédekkel díszített fa

 

A Mikulás december 5-én hintón érkezett községünk gyermekeihez, örömet szerezve így kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Varázslatos zsákjának tartalmáról a Vicus Com Kft., a Bene ABC és a Ferati üzletek gondoskodtak, illetve az esemény gördülékeny lebonyolítását a helyi önkormányzati képviselő-testület vállalta fel.

December 9-én a központi parkban állított karácsonyfát a helyi önkormányzat, a feldíszítésében a fiatalok és kisdiákok segítettek. Ezúton is köszönet minden olyan tevékeny gyereknek, aki kétkezi értékes munkájával hozzájárult a községi karácsonyfa ünneplőbe öltöztetéséhez.

 

Trio Camerata

 

December 10-én este 19 órától karácsonyi hangversenytől csengett az Antalffy János Művelődési Ház. Veress Csaba és Péter Ernő hegedűművészek, valamint Szabó Levente orgonaművész örvendeztették meg a közönséget nagy klasszikusaink válogatott műveivel.

 

Ha adsz, megtelik a szíved

 

December 11-én újból megtartotta Szeretetnapi jótékonysági rendezvényét a helyi önkormányzati testület, amelynek idén az Antalffy János Művelődési Házban adott otthont. A helyszínen 24 vállalkozó kínálta termékeit, miközben gazdag előadássorozatba kapcsolódhattak be az arra járó érdeklődők, megcsodálhatták majd licitálás útján vásárolhattak a Falusi Kalandok Mézeskalács Falu kiállítására készített szebbnél szebb mézeskalácsházikók közül.

A programokba bekapcsolódók közül sokan tartós élelmiszercsomagokkal, illetve pénzbeli adományokkal támogatták a képviselők kezdeményezését. A felajánlásokból ajándékcsomagokat állítanak össze a községben élő rászorulók számára. A szervezők hálásan köszönik minden jó szándékú embernek, hogy hozzájárultak a jótékonysági akció sikeréhez.