Március 26-án szentelte diakónussá Dr. Kiss- Rigó László, Szeged- Csanádi Egyházmegye megyéspüspöke községünk szülöttjét, Gáll Szabolcsot, a békéscsabai Páduai Szent Antal Társszékesegyházban. Ennek kapcsán kérdeztük életútjáról, hivatásáról.
– Kérem röviden mutatkozzon be, mit mondana el magáról, a személyéről?
– A csíkszentmártoni egyházközségből származom, 1999-ben születtem Gáll Csaba és Keresztes Erzsébet második fiaként. Általános iskolát szülőfalumban, a Tivai Nagy Imre Szakközépiskolában végeztem. Itt szeretném megjegyezni, hogy iskolástársaim és a tanári kar részéről sok támogatást és megbecsülést kaptam. Ha ünnepi szentmisékre, vagy épp temetési szertartásokra kérezkedtem el mindig elengedtek. Ennek is köszönhető, hogy megmaradtam ezen az úton és jobban megszerettem úgy mondván ezt a „templomi légkört”. A VIII. osztályt elvégezve, tanulmányaimat a gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Teológiai Líceumban (GMGK) folytattam, a gimnáziumot sokan úgy ismerik, mint kántoriskola, vagy épp kisszeminárium. Itt már jobban elmélyült bennem a papi hivatás köszönhetően a tantárgyaknak, amelynek nagy része a teológiához kapcsolódik. Egy fiú bentlakásos iskoláról van szó, ahol a nevelőink papok és a tanáraink lelkiismeretes keresztény emberek. „Kis katonasággal” is szokták azonosítani, hiszen eleinte annak tűnik azoknak, akik belépnek oda. Hozzá kellett szokni a napi programhoz, a munkákhoz (takarítás, szüretelés, kapálás, felszolgálás, stb) és sokszor küzdöttünk honvággyal is, ugyanis csak nagyobb ünnepekre kaptunk szünetet, amikor hazautazhattunk. Az itteni osztálytársaim közül jó néhánnyal baráti viszonyba kerültem, akikkel még mindig nagyon aktív a kapcsolatom. Sokszor amikor elbizonytalanodtam ők voltak, akik mellettem álltak és segítettek átvészelni a nehezebb időszakokat. Miután sikeresen leérettségiztem, felvételiztem a szegedi Szent Gellért Szemináriumba és a Gál Ferenc Egyetemen kezdtem el a teológiai tanulmányaimat.
– Mikor érzett először meghívást a papságra? Kötődik ehhez valamilyen természetfölötti megtapasztalás?
– Amikor legelőször „hallottam a hívó szót” még csak második osztályos voltam. Abban az évben (2007) volt nálunk plébános-váltás: Lajos atyát Farkaslakára helyezték és hozzánk jött Ft. Vakaria Béla, aki a beköszönő miséjében elmesélte hivatástörténetét, hogy Őt hogy hívta el az Úr. Én akkor még a padokban ültem és onnan hallgattam, de nemcsak, mert valami a beszédéből engem is megérintett. Most már pontosan nem tudom, de ez időtájban azt álmodtam, hogy a templomban én tartom a szentmisét, sőt még körmenet is volt. Reggel mikor felébredtem akkor fogalmazódott meg bennem, hogy „pap akarok lenni”. Persze ezt én nem tartottam titokban, hamar szét is terjedt a hír. Ezek után kezdtem el napról napra templomba járni, ministrálni és mikor már felértem az ambót, olvasni is. Ahogy az évek teltek megerősödött bennem a hivatástudat és le is tisztult. Ugyanis rájöttem, hogy nem én a saját akaratomból akarok pap lenni, hanem a HÍVÓ szóra mondtam igent. Elfogadtam a Jóisten tervét velem kapcsolatban, hogy az Ő és magyar népem szolgálatában áldozópapként tevékenykedjek.
– Mit jelent Ön számára a papi hivatás, milyen előképe van a papságról?
– Itt idézném Szent II. János Pál pápa szavait:
„tudjátok meg: ez krisztus szava!
Saját papságát akarja gyakorolni,
amikor ti végzitek a szolgálatot:
hangotokkal ő akar szólni az emberekhez,
általatok ő akarja megbocsátani bűneiket,
általatok ő adja magát az eukarisztiában.
Szeretni akar – a ti szívetekkel,
segíteni akar – a ti kezetekkel,
üdvözíteni akar – a ti munkátokkal.”
A Szentatya nagyon jól összefoglalja azt, hogy mit jelent, mit kell jelentsen a papi hivatás. Míg otthon voltam Erdélyben azt láttam, hogy a papnak nagyon nagy a tekintélye. Megbecsülik, tisztelik, szeretik. De ha egy pap átlendül a ló túloldalára és ezeket megköveteli, akkor nagyon visszataszítóvá tud válni az emberek szemében. Öt éve lassan, hogy az Anyaországban vagyok, és itt másabb a helyzet. Egy példa: attól, hogy tegezed a papot, a tisztelet nem veszik el. Ilyen és ezekhez hasonlókat tapasztalva az elképzelésem a papról változott. Nyitott kell lenni az emberek felé, közéjük kell menni, mint ahogy Ferenc pápa is mondta „bárányszagú pásztorokra van szükség” nem hivatalban ülő bedohosodott papokra, akik azt várják, hogy az emberek keressék őt. Én is törekszem arra, hogy bárányszagú pásztor legyek.
– Volt-e olyan pap, egyházi személy, aki mély benyomást tett Önre életpéldájával, tanúságtételével és esetleg segítette a pályaválasztásban, illetve kispapi éveiben?
– Igen volt, többet is fel tudok sorolni. Életszakaszonként változóan voltak papok az életemben, akiknek a példája jó hatással volt rám. Gyermekkoromban nagyon sokat tanulhattam Béla atyától, ha egyet szeretnék kiemelni, akkor a ministránsokkal való foglalkozása az, ami megragadott engem. Rengeteg kirándulást, túrázást szervezett. Meg tudta szeretetni a gyerekekkel a ministrálást, tanított bennünket, hogy mit hogyan kell végezni az oltárszolgálatban. Miután Gyulafehérvárra kerültem, a kisszeminárium prefektusa, Csomós László atya volt rám hatással. Tőle azt tanultam meg, hogy bármilyen pozícióban vagyok – például tanár, vagy mint a plébánia alkalmazottainak főnöke –, sose feledkezzem meg arról, hogy papként kell, viszonyuljak az emberekhez. Zsolt atya az, aki kispapi éveimben segített engem. Ami nekem sokat jelentett az az, hogy elfogadta döntésemet, hogy Szegeden tanulok, és hogy majd itt is fogok szolgálni. Sosem éreztem, hogy emiatt háttérbe szorultam volna, vagy, hogy lenézett volna. Sőt rengeteg támogatást és megerősítést kaptam. Amit megtanulhattam tőle az volt, hogy papként hogyan legyek ember az emberek között.
– Hogyan tekint vissza a teológiai évekre?
– A tanulás a nehéz tantárgyakkal kezdődött, például az ógöröggel, a latinnal. De belenevelkedtem. A küzdelmek segítettek, hogy felnőjek ehhez a hivatáshoz. A tanulás mellett a szemináriumban és az egyházmegyében is rengeteg programhoz kapcsolódtunk, amelyek által a papi élethez nélkülözhetetlen tapasztalatokra tettünk szert. Fontos volt a gyakorlat. Szerettem kijárni a programokra, ifjúsági találkozókra, plébániai hétvégékre. Örömet jelentett számomra, ha prédikálhattam, emberekkel találkozhattam, beszélgethettem. Így rögtön megérzi az ember a szolgálat ízét. A szegedi szeminárium képzése során az első két évben a szociális területen végzett munkába kóstoltunk bele: hajléktalanokkal, sérültekkel, idősekkel foglalkoztunk. Az utolsó három évben plébániai gyakorlatokon vettem részt, félévente három-négy hétvégét töltettem egy-egy helyen. Ezeken a hétvégéken a helyi plébános munkájába kapcsolódtam be: esküvőkön, keresztelőkön, temetéseken szolgáltam. Mindez megerősítést adott a hivatásommal kapcsolatban.
– Hogyan készült a diakónus-szentelésre? Egyáltalán mit jelent Önnek hogy diakónussá lett?
– Február 21-én tudtam meg, hogy majd március 26-án szentelnek diakónussá. Kimondhatatlan öröm volt hallani a dátumot, amelyre nagyon rég vártam. De egyben meg is lepett, hogy egy hónapom van a felkészülésre. Gyorsan elkezdtem szervezkedni: meghívók, helyszín, asszisztenciapróbák. Kicsit nehéz volt ilyen gyorsan mindezeket lebonyolítani, de sikerült Isten segítségével. A lelki téren rekollekción (2 napos lelkigyakorlaton) vettem részt a többi kispappal egyetemben. Továbbá a Spiri atya is felkészített lelkileg erre az eseményre. A diakónus Krisztus szolgáló Egyházának élő jele. Hiszen az Isten Fia nem uralkodni jött, hanem szolgálni Istent embertársaiban. Legjobban az utolsó vacsorán fejezte ki Jézus, aki megmosta tanítványai lábát. „Szentségi kegyelemmel megerősödve szolgál Isten népének a liturgia, az ige és a szeretet diakóniájában, a püspökkel és papi testületével közösségben. A diakónus feladata, hogy kereszteljen, őrizze és kiszolgáltassa az Oltáriszentséget, az Egyház nevében eskessen és megáldja a házasulandókat; elvigye a Szent Útravalót a haldoklóknak, a Szentírást olvassa a híveknek, oktassa és buzdítsa a népet, vezesse a hívek istentiszteletét és imádságát, kiszolgáltassa a szentelményeket és temessen.” /II. Vatikáni Zsinat Lumen Gentium/
– Mikorra és hol várható majd a pappá szentelése?
– A helyszín az a szegedi dóm lesz, itt fognak majd pappá szentelni. Az időpont még bizonytalan, először sikeresen el kell végezzem az egyetemet és meg kell védenem a szakdolgozataimat is.
– Mit vár a papságtól, milyen pap szeretne lenni?
– Olyan pap szeretnék lenni, aki az emberek között él, velük együtt és nem felettük. A föltámadt Krisztusnak hűséges tanúja, aki nem vonakodik a munkától. A lelkek üdvösségéért fáradságot nem ismerő pap szeretnék lenni. És még olyan, aki a fiatalokat el tudja vezetni az Istenhez, emberségével és szeretetével. De ehhez szükségem van mások imádságra is.
– Ön szerint hogyan, mivel kell egy pap Krisztus megjelenítője legyen az emberek között?
– A papi szolgálat nagyszerűsége abból adódik, hogy Krisztus annak előképe, hozzá való hasonlóságunkban egybenövünk Vele. „Sorsa sorsunk, terve tervünk, élete életünk.” Vagyis a pap saját életével jeleníti meg Krisztust. Sokszor mondták a szemináriumban, hogy a hívek olyannak látják az Istent amilyen a papjuk. Épp ezért Krisztus küldötte nem lehet puskapor, amely hírtelen robban és pusztít, hanem KOVÁSZ kell, legyen az emberek között, amely lassan hat, átjár és érlel.
